Az óra utolsó tíz percében az iskolát teljes csend, és üresség jellemezte. Mindössze az órákról kihallatszódó valamicske alapzaj, és a fentebbi folyosókon lézengő egy két diák mocorgásának hangja hallatszott, de összeségében némaság uralkodot az épület felett. Az idő lassan telt, a hallgatás egyre hosszabbra nyúlt és egyre inkább kiélezte a vánszorgó perceket. Ennek hatását leginkább a legalsó szint lépcsőin üldögélő két barát érezte SZótlanul ültek egymás mellett mereven előre bámulva, néha megnézték az időt, estleg váltottak pár kurta mondatot, esetleg röviden nevettek, de az idő múlásával egyre ritkább lett az is.

Élet és jókedvük a jelző csengetés pillanatbában tért vissza, mikor egyöntetű sóhajjal felálltak, és inmáron tényleg utolsó pillanatokat élve, kényelmesen de rajtra készen elhelyezkedtek a lépcső korlátján. Az újra rájuk telepedő csendet sietős léptek zaja törte meg. Valaki lerohant az egyel feljebbi lépcsőn, habozás nélkül fordult, és neki is látott a második lépcsősornak. Egy tizennégy-tizenöt év körüli, viszonylag alacsony és vékony lány volt az, fekete alapon furcsa, szürkés mintákkal díszített pólóban, gyárilag szakított fekete csőfarmerben és agyontaposott, magasszárú fekete converse cipőben. Spáadt arcába lógó, kissé kócos sötét tincsekkel, arcán halovány mosollyal, már-már természetellenesen gyorsan szedte a lábát lefelé. Sötét szemével egy pillanatra végigmérte a lent álldogáló srácokat, de mivel nem ismerte őket, és nem is most kívánt megismerkendi velük, mindenféle reakció nélkül sietett el mellettük.

-Nézd itt az emós csaj.-jegyezte meg félhangosan a sötétebb hajú. A félhangosan normál körülmények közt az jelentené, hogy legfeljebb sejteni lehet miről beszél, ám a folyosón ahol vágni lehetett a csendet a kijelentés szinte visszhangzott. A levegő megfagyott, mindketten a fent nem túl hízelgő stílusban említett lányra pillantottak, de ő annak ellenére, hogy szíve szerint hasonlóan durva hangsúlyban fel szerette volna világosítani őket az igazságról, figyelembe véve az idő rohanó múlását, és az e heti, két korábbi összetűzését a felsőbb évesekkel, úgy határozott elengedi a füle mellett az egészet, és arisztokratikusan tovasiet. Nemrég megfogadta, hogy nem fog a sértegetőkkel foglalkozni, és ugyan eddig nem sikerült beváltania a fogadalmát, egyszer mindent el kell kezdnei nem?

-Ne már, olyan bunkó vagy, most megbántottad.-szólt rá a magasabb, világosabb hajú srác enyhén megrovó stílusban, majd vigyorogva beleboxolt a barátja karjába.

-Hé! Izé, ne is figyelj a haveromra, semmi baj az emósokkal.-szólt a lány után, hangjában kicsit túl vidám, de őszinte, mindenféle gúnytól mentes hangon. Remélte, a barátja előbbi beszólásával nem sikerült vérig sértenie a lányt, egyrészt mert elég veszekedős lány hírében állt, másrészt meg nem így kívánt megismerkedni vele.

A lány, bár minden józnak észnek és a tervének is nagyban ellentmondott, mégis megtorpant és visszafordult. tettét magában udvariasságnak könyvelte el, elhatározta hogy, kurtán megköszöni a barátja leszólását és továbbvonul.

-Kösz, de nem terveztem.-felelte a lehető leghűvösebben, ami csaknem meghíúsult, a srác úgy mosolygott rá, hogy nehéz volt nem barátságosnak lenni vele, és minden más helyzetben igyekezett is volna, hogy ebből  ataláékozásból beszélgetés legyen, de nem most. A végét még megerősítette egy halvány mosollyal, majd élesen megfordult, elégedetten megállapította, hogy a haja akárcsak a reklámokban, teátrálisan követi a mozdulatait, és tett egy határozott lépést előre.-Egyébként pedig nem vagyok emós.-fordult vissza még egy utolsó, félreértések megszüntetése érdekében tett megjegyzésre.

-Nem? Pedig tökre elmennél emós lánynak.-mondta, és rögtön abban a pillanatban el is gondolkodott, ez mire volt jó. Tovább sürgette a válaszadást a lány reakciója a kijelentésre. Arcán egy pillanatra megmagyarázhatatlan jelentésű mosoly futott át. Kezét csípőr rakta, határozott szemtelen stílusban kérdezett vissza.

-Miért, milyenek az emós lányok?-hangja, csak mitn az arckifejezése, megfejthetetlen volt. Jelenthette akár azt is, hogy idézőjelesen veszélyben az élete, de azt is, hogy szórakoztatja a dolog. Minden setre egyértelműen választ várt.

-Szépek.-vágta rá rövid gondolkodás után, majd elvigyorodott.-Persze vannak a pandaszeműek, na ők furák de amúgy az emós lányok összeségében szépek és van stílusuk.-tette hozzá határozottan bízva benne, hogy nem ássa el magát a lány előtt.

-Szerinted szép vagyok?-a kérdés hangsúlya változatlan maradt, laza és kissé szemtelen, de a testtartása alig észrevehetően megváltozott. Szeme inkább gyanakvó lett, izmai megfezsültek, áthatóan felkészült ha számára kedvezőtlen választ kapna. Azt ugyan nem tudta, mit tenne vele, kikaparná a szemét, esetleg egyetlen mondattal megalázná, de nem tervezte kideríteni. Egy pár pillanatig elmélkedett, mit és hogyan kéne mondania, hogy a kívánt hatást érje, vagy éppen ne érje el.

-Hát, őszinte leszek. Emósnak is, bár annak kicsit visszafogott és normál lánynak is határozottan szép.-a végére szélesen elvigyorodott, és őszinte kíváncsisággal figyelte, mit lép erre beszélgetőpartnere. A lány előrejtett dús haja mögé rejtette az arcát, de az igen boldog mosolyát nem tudta elrejteni.

-Kösz izé.... aranyos vagy.-felelte rövid szünet után, majd felemelte  afejét, rámosolygott és most már végképp elindult. Hosszú léptekkel indult a szekrénye felé. Gyors mozdulatokkal kinyitotta a szekrényét, kirábcigált belőle egy bő, fekete farkasokkal díszített pulcsit, kapkodva magára húzta, megnézte a teleofnján az időt, majd egy gyönyörű, igazán nőies kifejezés után, nemes egyszerűséggel kitárta a folyosó egyik ablakát, kimászott rajta majd elrohant. A srác arcán elégedett mosollyal nézett utána amíg el nem tűnt a szeme elől, majd lassan visszasétált a barátjához, aki egy büszke-vagyok-rád arccal méregette.

-Haver, ezt elbénáztad.-veregette vállba vigyorogva amint odaért hozzá. A barátja értetlen arcát látva felnevetett, és bővebb magyarázatba kezdett.
-Ő már tudja, mit gondolsz róla, de elfelejtetted megkérdezni az ő véleményét rólad.-világíosította fel. A világosabb hajú srác elgondkodott a hallottakon, magában megállapította, hogy igaza van, de be nem vallotta volna.

-Legalább lesz okom beszélgetést kezdeményezni vele.-rántotta meg a vállát. A következő pillanatban kicsengettek, mindenhol ajtók nyíltak, a léptek zaja és vidám beszélgetés lassanként élettel töltötte meg a folyosót.

AZ akció a végéhez közeledett, Sis-nek már csak ki kellett jönnie a teremből, kezében a hőn áhított papírokkal. Kinyitja az ajtót, kicsusszan, bezárja majd bekulcsolja az ajtót. Mindössze tíz másodperc, ám ezen a tíz másodpercen múlik az egész akicó sikere. Nem csoda, hogy a kis csapat minden tagja feszülten, egyesek visszafojtott lélegzettel, mások körömrágva vártak, figyelték az ajtót. A csapat vezetője, az egész akció főszervezője Audrey, az ajtóról az őrszemre pillantott át. Eme nemes feladatra megbízott lány nekik háttal a karzatra támaszkodva figyelte, nem-e közeledik tanár, aki kudarcba fullasztaná a tervet. Egyenlőre nyugodtan állt, két karját lazán keresztbe fektette egymáson, látszólag zenét hallgatva nézelődött.

-Gyerünk Sis.-morogta Audrey, idegességében egyik lábáról a másikra állt. Keze ökölbe szorult, alig tudta palástolni szorongását. Őrszem: semmi mozgás, ajtó: változatlan. Ez előbbi jó,utóbbi kevésbé jó hír. A csapat el sem tudta képzelni, Sis mit söszöl ennyit pár vacak papírral, annyi a dolga, hogy felkapja és elillan. Újabb végtelen hosszú tíz másodperc után az ajtó melletti üvegen megjelent Sis arca, ellenőrizte tiszta-e a terep, majd lenyomta a kilincset. Ugyanebben a pillanatban azonban, Nora az őrszem megfordult, arcán vidámnak induló, kissé grimaszosra sikeredett vigyorral vadul kalimpált. Beavatatlan szemlélődőnek úgy tűnt, valami régi, nem túl kellemes ismerősnek integetett ám a csapat tudta mit jelent ez, és egy emberként felszisszent.

-A jel!-nyögöt fel Audrey, és sürgetően Elea felé nézett. A piros pulcsis lány azonnal vette a jelzést, feltűnően nagyot kortyolt a keében tartott üvegből, ezzel jelezte Sis-nek, maradjon. A teremben rekedt lány szívverése idegesről lepkére váltott, fokozódó rémülettel ellépett az ajtótól, és nagyon remélte, hogy a csapat készült elterelő hadművelettel.

Eközben odakint a folyosón pörögtek az események. A Kémiatanár felért a lépcső tetjére, mindig szigorú arcával körbepásztázta a folyosót, majd kissé öreges, de még mindig tekintélyt parancsoló lépteivel elindult a terme felé, ahol Sis raboskodott.

-ÉS most mit csinálunk?-sugta Audrey fülébe Lucie enyhén pánikszerű hangon. Audrey egy pillanatra lehunyta a szemét, erősen gondolkodott, majd magabiztos arccal elvigyorodott.

-Amiben a legjobbak vagyunk, színészkedünk.-vágta rá. Lucie ugyan nem volt biztos a dolgában, jobb lehetőség híján, és az egyre fogyó időre tekintettel bólintott.-Előre is sajnálok mindent.-dünnyögte Audrey, majd lendületből, csattanósan pofon vágta Lucie-t. Barátnője azonnal vette a lapot, mély hangon felhördült, tenyerét az arcára szorította, és színpadiasan körbepillantott.

-Hogy merészeled?-visította fülsértő hangon, közben titokban oldalra pillantott. A rögtönzött figyelemelterelés eddig kiválóan működött, a kémiatanár útirány váltott, villámló szemmel feléjük indult.-Ez HÁBORÚ!-azzal látszólag teljes erejéből nekiment barátnőjének. Persze Audrey sem hagyta magát, hasonló sikítással belekapaszkodott Lucie hajába, kezdetét vette a lánybunyó. Lucie és Audrey egymásba kapaszkodva, sikítva birkóztak a földön, a csapat fiú tagjai, és akik még úgy érezták szükséges, föléjük álltak és kórusban ordibáltak.

-LÁNYBUNYÓ! LÁNYBUNYÓ!-a kémiatanárt ez végképp eltérítette eredeti céltájtól. Haragos felhőként úszott feléjük. Mindenre elszántan verekedte át magát az összegyűlt tömegen, hogy hozzáférjen a vitázó felekhez. Amint eltűnt a szurkolótábor gyűrűjében, Elea ismét leadta a jelet, szabad a pálya. Sis végtelen megkönnyebüléssel óvatosan kinyitotta az ajtót, kikémlelt, de kint mindneki a verekedésre figyelt, így amilyen gyorsan csak tudott, átcsusszant a résen, átadta a papírokat az ott várakozó Sonia-nak, aki a táskájába rejtette őket. Sis-nek ezután már csak egyetlen dolga maradt. A cipőjéból kihalászta a kulcsot, hogy visszazárja az ajtót. Ám a keze túlságosan remegett, alig talált bele harmadszorra a kulcslyukba. A harc zajai lassan kedztek elülni. A tömeg oszladozni kezdett, Sis azonban még mindig az ajtóval bajlódott. Idegesen nyüszített, próbálta elfordítani a kulcsot, ám ez messze nem volt olyan egyszerű. Kijebb húzta, beljebb tolta, rángatta és forgatta. Már azt hitte, mindennek vége, mikor váratlanul a makacs zár megadta magát, a nyelv engedelmesen a helyére csusszant. Sis örömében majdnem sírva fakadt, de megacélozta magát, és fülét farkát behúzva a legközelebbi padra menekült, és pont látta, ahogy a kémiatanár békítóakciója nyomán Lucie és Audrey kicsit megtépve, de boldogan ölelkezve ülnek a földön.

Mire becsengettek, minden feszültség elillant, minden indulat elszállt, csak a sikerét, és a leendő kémiaötösét ünneplő csapat maradt.

MSMDV a legfurcsább farkas akivel Sam valaha találkozott, pedig látott már egyet s mást. Nem csak a külseje tér el a megszokottól, hanem belülről, a gondolatai az érzései és az egész nézőpontja is. Furcsa, szinte érthetetlen dolgokat tesz és mond, úgy beszél, mint az idősek, pedig annyi idős mint Sam, ha nem fiatalabb, arról nem is beszélve, hogy egyik őshonos falka tagjaira sem hasonlít.

Testméretét tekinte apró, csontja vékonyak, egész alkata törékeny, amit csaknem tökéletesen eltakar a hosszú bozontos bunda. Mozgása gyors, mozdulatai hirtelenek, szinte követhetetlen, ez, és a világos szürkés fehér színe együttesen szellemszerűvé teszi. Pofája aranyos, kicsit mosómedve szerű, szeme furcsa, valószerűtlen szürkésék. Viselkedése rejtélyes, van hogy megfejthetetlenül titokzatos, máskor pedig egészen kölykös. Mindent összevetve egyetlen szóval lehet jellemezni: rendkívüli. Régebben Sam sokat beszélt vele, sok időt töltöttek együtt, ám egy félreértés miatt MSMDV eltűnt, és azóta sem látta.

-Azt se tudod hol lakik.-fortyant fel Laylah mikor felvette az ötletet, hogy megkeresse a nőstényt. Sejtette, hogy a falkatársa nem lesz oda érte, sosem szerette ha vele múlatja az időt. MSMDV szerint féltékeny volt, bár Sam nem tudta mi oka lenne rá.

-Van pár sejtésem.-felelte nyugodtan, és megfordult, hogy elinduljon. Az előbbi kijelentése enyhe füllentés volt, tulajdonképpen nem igazán tudta, merre keresse, de ezt a világ minden kicséért be nem vallotta volna. Úgy határozott, majd felkeres minden helyet ahol egykor találkoztak, hátha sikerrel jár.

-Várjál már.-ugrott elé a nőstény.-Legyen eszed, lehet már nem is él!-láthatóan minden áron le akarta beszélni a találkozásról. Nem tudta azonban, hogy Sam már visszavonhatatlanül elhatározta magát a keresőexpedíció mellett.

-Hát, ezt csak egyféleképpen deríthetem ki.-amilyen finoman csak tudta, eltávlította az útjából a nőstényt, és ügetve útnak indult. Laylah a szemét forgatva, vicsorogva nézett utána. Teljes szívéből gyűlölte a mosómedvepofájú nőstényt, azon egyszerű okból kifolyólag, hpgy félt, elveszi tőle a legjobb barátját, de nem úgy, hogy leváltja, hanem olyan őrültségekbe hajszolja bele, amibe akár bele is halhat. Kinyitotta a száját, hogy utánakiabáljon, ám végül meggondolta magát. Úgysem érne el vele semmit, inkább dühösen felmorrant, és elindult vissza a táborhelyre.