2013.12.19. 17:50, ~Liliom
Egy lógós csütörtök szösszenete.
Szerda délelőtt van a pontos idő 10:10 az ég kék, kisebb felhők úsznak át rajta, a hőmérséklet kellemes, őszi. AMi a tartózkodási helyemet illeti, az a város egyetlen gimnáziuma, ahol a jó gyerekek valamelyik teremben üldögélnek órán, és lesnek ki a fejükből. Nos én ugyanezt csinálom...az ablakban. Nem vicc, ahelyett, hogy biológia órán mulatnám az időt, itt vagyok az emeleti folyosó végén az egyik műanyag nyílászáróban, és lógatom kifelé a lábam a semmibe. De persze nem azért mert ki akarnék ugrani, soha nem fordult meg a fejemben, hogy öngyilkos legyek vagy valami, nem is gyakran csinálok ilyet, nem vagyok lógós. Csak most valahogy nem éreztem elég lelki erőt ehhez a harmadik órához és mivel úgysem tűnik fel a hiányom, fogtam magam és elillantam, fel a lépcsőkön a legfelső szintre. Eredetileg úgy terveztem, leülök valami félreeső sarokba és olvasok vagy zenét hallgatok, de végl hirtelen felindulásból kikapaszkodtam ide az ablakba, és el kell hogy mondjam, nem is olyan rossz. Igaz, az ablak vékony kerete töri a hátsóm, ráadásul elég szűk, így a combom is nyomja, de a láblógázásért, a hűvös fuvvalatokért és a kilátásért mindenképp megéri, arról nem is beszélve, milyen jól lehet itt gondolkodni. Kár, hogy eddig egyik gondolkodásra alkalmas helyen sem találtam meg a választ a kérdéseimre, akármennyit agyalok is rajtuk. Reggel a kocsiban, órán, szünetben, ebéd közben, tanulás helyett, este és éjszaka, mindig mndig ugyanazon agondolkodom, de nem jutok soha sehová. Ez egy ördögi kör, amből egy féleképpen lehetne kijutni: ha nem gondolkodnék. Vagy még egy lehetőség van, de azt nem nekem kell megtennem, azonban nem úgy néz ki, hogy a msik személy meg fogja. Egy szóval, bonyolult helyzet. Most is éppen ezen agyaltam, lehetőségek, ötletek, újra és átgondolások, de egyik sem vezet sehová...
Mélyen beszívtam a friss levegőt, hagytam hogy átjárjon is kisöpörje belőlem a gondokat, megtisztuljak és átjárjon a éke... ám helyette más, szintén lehengerlő „élményben” lett részem. Hirtelen valaki két kézzel megragadta a vállam, és olyan erővel rántott hátra, hogy még ha nem ért volna meglepetésként sem bírtam volna megmaradni. Így azonban, ahogy arra számítani lehetett, elvesztettem az egyensúlyom és menthetetlenül elkezdtem hátrafelé zuhanni, ami amúgy nem lett volna olyan súlyos, az ablak nincs túl magasan, ám az ablak zárrésze, egy kis fém lapocska beleakadt a gatyámba, és azon túl hogy keletkezett rajta egy nagy szakadás, esés közben még a lábamat is végigvágta. És ha ez még nem lenne elég, meglehetősen szerencsétlenül landoltam, elősör a fejem koppant egy hatalmasat, majd kitekeredve a felsőtestem, és egy nyekkenéssel az alsó részem is földet ért. Au. az esés utáni kb öt másodpercben ez volt az összes gondolatom, majd szépen lassan magamban megpróbáltam összeszedni magam. A végtagjaim. Az egyik kezem és lábam mellettem hevert, a másik karom beszorult a hátam mögé, a lábam pedig, nos azt még nem tudom, de érzem, hogy természetellenese áll. A többi részem, a hátam ha eltekintünk attól hogy beleáll a könyökem egész jól van, az oldalam sajog, a nyakamat és a hátsóm pedig nem érzem. Lehetne rosszabb is, pl ha kifelé löknek, akkor kicsit széjelebb lennék csúszva, ha egyáltalán élnék még. Az gyilkosságnak, de minimum kísérletnek számítana, vagyis akkor lenne egy elmebeteg sulistársam aki ennyire gyűlöl... Ha már itt tartunk, egyenlőre sejtésem sincs ki volt ez a lovag vagy úrhölgy mert a fejem zúgása és lüktetése miatt a szemem azóta sem nyitottam ki. Mindent összegezve, itt heverek a padlón kiterülve és reménykedem, hogy nem egy tanárnak köszönhetem mindezt, bár ha így lenne már a véget nem érő prédikációt hallgatnám arról, hogy ez balesetveszélyes stb. Vagyis egy gyerek találta felettébb jó ötletnek, hogy 1.rám hozza a frászt 2. alaposan összetörjön. Összeszedni magad, felállni és seggbe rúgni az illetőt valahogy eltervezni könnyebben ment mint végrehajtani, de nagy erőfeszítések közepette végül kinyitottam a szemem. Az első amit megpillantottam, az a feltételezett támadóm volt, egy nálam kb. két évvel idősebb, magas, világos hajú, kifejezetten helyes srác, amint megfejthetetlen arccal hajol fölém. Az agyam leghátsó zugából üvölt felém, hogy tudom ki ez, de zavaros elmeállapotomban a felismerés nehezen megy.
-Ne tedd ezt...ööö... minden rossz ellenére van értelme élni...öö...bocs, nem tudom mit szoktak ilyenkor mondani.-dünnyögte, s látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, ami tök érthető, hiszen most amortizált le nagyjából teljesen.-Nem vagy egyedül, rengetegen tudnak és szeretnének segíteni csak kérned kell.-először nem értettem, mit akar mondani, de ahogy a szavak eljutottak az agyamig, először Mi van? aztán végképp leesett. A srác azt hitte, ki akarok ugrani, ezért kissé durván ugyan, de megmentett, és most lelkileg próbál rendbe hozni. Hoppá. Valahogy el kéne mondani neki az igazságot, mielőtt kerít nekem egy halom tanárt és egy pszichológust, és nekik aztán magyarázhatom, majd bólogatnak én-teljesen-megértelek fejjel, aztán felhívják a szüleim akik szintén nem hisznek... vagyis röviden nekem annyi, ha nem préselek ki magamból három szót. Kezdésnek komoly erőfeszítéssel kiszedtem magam alól a végtagjaim, és normális irányba állítottam a mellkasom, hogy levegőhöz jussak.
-Nem... nem akartam kiugrani.-nyöszörögtem kínkeservesen. Uh... jobban fáj mint gondoltam. A sorozatosan belém nyilaló fájdalom, lebeszélt a további mozgolódásról és beszédről, helyette inkább a srác tanulmányozásába kezdtem. Egyértelműen ismerem, mármint a nevét azt tudom, de semmi konkrétat, csak egy srác akiről megállapíthattam egyszer, hogy jó a haja. Na és a reakciója? Egy pár pillanatig dbbenten meredt rám, majd az ablakra nézett, és ismét rám.
-Szóval, nem akartál öngyilkos lenni?-hangjából ugyanaz a döbbenet érződött, mint amit az arcán láttam, és amit én is éreztem, most hogy rájöttem, komoylan azt hitte véget akarok vetni az életemnek. Jézusom, ez aztán a szép kis félreértés.
-Eszembe sem jutott.-feleltem amint képesnek éreztem magam a a beszédre. Bár az oldalam még mindig nyillalt kicsit, az előbbihez képest kb ezerszer jobban éreztem magam, még mosolyogni is képes voltam. Halványan és kissé elkínzottan, de mosolyogtam, és viszonzást is kaptam, de olyat hogy hevesebben vert a szívem.
-Akkor bocs.-mondta, és kinyújtotta a kezét hogy felsegítsen. Itt meg kell jegyezzem, igencsak izmos ;) Miután talpra álltam megkérdezte minden rendben van-e, mondtam hogy igen, erre mégegyszer bocsánatot kért, és visszament a terembe ahonnan kijött mosdóba. Egy darabig néztem utána, majd lassan leporoltam magam, megvisgáltam a gyönyörű, vér áztatta sebemet és leültem az egyik padra. Kicsengetés után eredeti tervem szerint csatlakoztam az osztályomhoz a következő órára. Aznap már nem láttam titokzatos lovagomat, csak este elalvásnál jutott eszembe, ki is volt az...